Amikor ezt írom, az ösztöndíjam épp a vége felé jár. Az elmúlt hónapokban rengeteget tanultam, olyan készségekben fejlődtem, amelyekkel nem is tudtam, hogy rendelkezem és számtalan ajtó nyílt meg előttem.
Elképesztő menet volt. Visszatekintve viszont egyre inkább úgy érzem, a Bridge legfontosabb ajándéka nem ez, hanem a közösség, ahol az emberek optimistán és lelkesedve tekintenek a jövőbe.
Időnként hajlamosak vagyunk pesszimistán viszonyulni az élethez. Ez talán még inkább igaz a kelet-európaiakra és közöttük is ránk, magyarokra. Errefelé az emberek gyakran sietnek elmondani, hogy a dolgok miért nem lehetségesek, miért ne vesződjünk belefogni bármibe.
Ez a pesszimizmus egy érthető, ugyanakkor rettentően hátráltató jellemzőnk és az ok, amiért szükségünk van a Bridge programra.
A Bridge Budapesten belül az optimizmus a norma. Itt az emberek állandóan arról győzik meg önmagukat és a többieket, hogy igenis építhetünk dolgokat, amelyekre mind büszkék leszünk. Itt sosem kérdés, hogy képesek vagyunk-e valamire, csak az, hogy hogyan.
Nehéz szavakba foglalni, mennyire felszabadító így létezni.
Minden percét imádtam a tanulásnak és a munkának, de amitől a leginkább lelkesedtem (és lelkesedem), az ez a reménykeltő közeg. A leckék, amelyeket kaptunk iszonyú értékések, de az inspiráló emberek közössége az, ami felbecsülhetetlen.
A végén azt az érzést viszem el, hogy nem vagyok egyedül. Vannak még odakint sokan, akik ugyanúgy egy szebb jövőt álmodnak és terveznek ennek a kis országnak, mint én.
Így sokkal-sokkal könnyebb az árral szemben úszni.
A Bridge Budapest abszolút megváltoztatta az életem. Őszinte optimistát csinált belőlem.
És erre büszke vagyok.
