Valamiért mindig nagy jelentőséget tulajdonítok az első élményeknek, amik érnek egy országban. Rögtön éreztem, hogy jó helyre kerültem, amikor a repülőtéri taxis Schumacherként mutatkozott be, illetve a „best drive and best music in Tel-Aviv” hívószavakkal árulta szolgáltatását.
Az egyik első szembetűnő jellegzetesség az volt számomra, hogy mennyire sokszínű emberek élnek egymás mellett Izraelben. Bár a zsidó hagyományok szervesen beépülnek a mindennapokba – szombaton jobb, ha nem is keresel nyitva tartó boltot – a legkülönfélébb emberek férnek meg békésen egymás közelében, az ortodoxoktól a melegekig.
Akárcsak az itt élők, a város részei is merőben eltérnek egymástól. A tel-aviviak hajlamosak minden talpalatnyi helyet, és minden szabad percet kihasználni. A “jemeni” városrész utcái péntek dél körül például megtelnek asztalokkal, amik a hirtelen megnövekedett embertömeg miatt gyakran kinyúlnak az úttestre is. Ha egy kocsi arra találna menni, arrébb teszik széküket, és folytatják az ebédjüket, miközben az autó vezetője néhány elmormolt szitkozódás kíséretében elszlalomozik köztük. Szót kell ejteni a hipermodern Dizengoff bevásárlóközpontról – ahol a bejáratnál minden betérőt megmotozó gépfegyveres őrök látványa emlékezteti az utazót, hogy végülis a Közel-Keleten van –, illetve a város ütőeréről, az Allenby sugárútról is. Ez a sugárút ugyanis annyira hosszú, hogy végigsétálva rajta instant városnézésben részesülünk: a tengerparti felhőkarcolóktól indulva egészen a szegénynegyedig juthatunk, ahol cserébe a világ legeslegfinomabb giroszát adják.
