Luca Szegletes

Szegletes Luca

a Bridge Budapest ösztöndíjasa, Prezi, San Francisco, 2013
Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: linkedin

Shadowing

Amikor átléptem hétfő reggel a Prezi küszöbét, megvallva az igazat, arra számítottam, hogy kapok majd egy projektet, amit el kell vinnem egyedül A pontból B pontba, de nem így történt.

Halácsy Péter (Prezinél a konzulensem) azt mondta nekem, megpróbálom idézni, hogy “ezt csinálod az egyetemen nap, mint nap, kutatást viszel el a pontból b pontba. Elszigetelten dolgoznál egy projekten és úgy érzem, neked nem erre van most szükséged, sokkal többet tanulnál akkor, ha egy csapathoz kerülnél.”, és aztán “Tudod mi az a shadowing? Amikor bekerülsz egy céghez vagy betanulsz egy új pozícióba, a mentorodnak az árnyéka leszel. Legyél Szilveszter (senior webfejlesztő a Prezinél) árnyéka.”

Ezután a történelem legcreepiebb árnyéka lettem. Nincs is kellemesebb érzés annál, mint amikor elmerülve fejlesztesz és valaki a hátad mögé settenkedik – ez voltam én. (Szilveszter, ha ezt olvasod, nagyon köszönöm a végtelen türelmedet és minden segítségedet.)

És kaptam egy Mac-et, hogy azon fejlesszek. Tudni kell, hogy világ életemben OSx ellenesnek neveltek, ezért a találkozás igen drámaira sikerült. Az első pár percben csak meredten bámultunk egymásra – a képernyő és én. Aztán a kezdeti sokk után rátenyereltem a bekapcsra. Meglepődve tapasztaltam, hogy gyorsan bebootolt, amiről először azt hittem, hogy feketemágia. A folytatás is hasonlóan romcom volt. (Amikor a tizenötödik alkalommal nyúltam a command helyett a ctrl-ra, már kész voltam rá, hogy levetem magam a Golden Gate hídról vagy elmegyek péknek.)

Az első napok az installálás epikus mozzanataival és lelki vívódásaival teltek. Az OSx, a parancssor, a python és a jetleg hatására csütörtökre már egyszemélyben megformáztam egy Laokóon csoportot. Oldalba vágott a spleen és elgondolkoztam az életem értelmén: transzcendentális élmény volt.

Szerencsére, ez a melankolikus stand by mód nem tartott sokáig. Péntekre már meg is érkezett az első sikerélményem, hétfőn commitoltam a kódomat (csukott szemmel, fura mantrákat kántálva, esőtáncot járva és egy házilag készített totemoszlop előtt füstölőket égetve – ami nem egyszerű, ha nem akarod, hogy megszólaljon a tűzriasztó -, hogy zöld maradjon a Jenkins), délutánra pedig be is fejeztem az első kiadott feladatot.

A második héten már egy másik projekttel foglalkozhattam, sokkal bátrabban, mint előtte. Nagyon élveztem a munkát és úgy érzem, sokat tanultam abból, hogy hogyan dolgozik a csapat (meetingek, projektek felépítése, stratégiák), amibe osztottak, úgyhogy visszatérve a postom elejére, nekem tényleg erre volt szükségem.