Gazsi Zoltán, az Eisberg Hungary Kft. cégvezetője
Írta: Bus István
A Bridge Vezetői Közösség tagjainak számít, mit hagynak hátra maguk mögött. Értékalapon és hosszú távra tervezve cselekszenek, elkötelezettek a jövő generációiért. Gazsi Zoltán a Bridge Budapest Vállalható Üzleti Kultúráért közösségének nagykövete és Edisonplatform Menő céges képviselő.
Bus István: Hogy tervezed a saját jövődet?
Gazsi Zoltán: Nagyon szeretem a munkám, a céget, eléggé egybenőttünk. Számomra most még jobban felértékelődött az egészségmegőrzés, a jelenlegi termékkört akarjuk kibővíteni nagyon sok egyéb egészséges termékkel, és a nemrég elindított házhozszállítási üzletágat felfuttatni. Nem is tudom, mihez kezdenék, ha nem ehhez: egyszerűen még soha nem találtam olyasmit, ami annyira szimpatikus lenne, mint a saláta és a növényi ételek. Nem vagyok vegetariánus, de sok halat és zöldséget eszem, az életem szerves részévé vált a zöldségek világa. És ez az egész összefügg a fenntarthatósággal is. 2013 óta elnökségi tagja vagyok az „Üzleti Tanács a Fenntartható Fejlődésért” szervezetnek (BCSDH), és nagyon sok előadást tartok arról, hogy a fenntarthatóság sokkal többet jelent annál, mint hogy mennyi műanyagot használunk, vagy dízelautóval járunk-e. Ezek persze nagyon is fontos kérdések, de ennél sokkal komplexebb a világ: a termék teljes életciklusát kell vizsgálni az alapanyag beszerzésétől a hulladék feldolgozásáig, plusz van sok más társadalmi szempont is.
Hihetetlen mennyiségű tévhit kering az élelmiszeriparban. A „mentes” is hívószóvá vált, trend lett, önmagunk kifejezésének egy újszerű módja. Viszont, ha valakinek nem indokolt így táplálkoznia, akkor néha még kárt is okoz magának vele. A cukorcsökkentés fontos dolog, véleményem szerint azzal segítünk legtöbbet, ha kiiktatjuk az életünkből. De persze a legnagyobb probléma, hogy a hús- és úgy általában az élelmiszertermelés környezetterhelő. Nemsokára a világ népességének 70%-a városokban fog élni, ezt a tömeget pedig nem lehet ellátni amatőr, aranyos kis kertészetekkel, balkonnövényekkel. Ezekről is igyekszem az előadásokon beszélni. Meggyőzni a vegánokat például, hiába nem vesznek magukhoz húst, de a chiamag vagy az avokádó óriási ökológiai lábnyommal rendelkezik, hisz nagyon messziről ide kell szállítani. Ráadásul az avokádó egy részét ma már a mexikói drogkartellek termesztik, és megy miatta az öldöklés rendesen. De beszélhetünk a paradicsomsűrítményekről is. Komoly mennyiség Dél- Olaszországból származik, közel ötvenezer illegális bevándorló szedi, iszonyat állapotok között a The Guardian feltáró cikke szerint. Épp ezért, amikor a fenntarthatóságról beszélünk, akkor rengeteg szempontot figyelembe kell vennünk. Mennyire átlátható a cég? Mennyire környezettudatos? Mennyire tiszteli az embereket? A salátánál például mi is igyekszünk megoldani, hogy egész évben magyar áru legyen a piacon. Sajnos nem lehet gazdaságosan termelni itthon télen ötezer tonna salátát, hideg van és nincs elég napfény, nagyon lassan nő a növény. Nem jó, hogy Spanyolországból kell vennünk télen az alapanyagot, másrészről fogyasztása megoldást kínál a világ egyik legnagyobb problémájára, a túlsúlyra. Most akkor összességében többet ártunk vagy többet segítünk? Számomra nem kérdés…
És akkor ott a másik véglet, aki csak azt akarja enni, ami helyben megterem. Ez esetben az a fő kérdés, hogy be akarjuk-e magunkat korlátozni arra az étrendre, ahogy nagyszüleink étkeztek 60-80 évvel ezelőtt. Télen főként csak az itthon megtermett, és tárolható növényeket: krumplit, répát, káposztát, hagymát, céklát, savanyúságot együnk? 2020-ban tényleg ez a megoldás, vagy vannak azért kompromisszumok? A spanyol jégsaláta vagy az olasz ruccola télen tényleg ugyanolyan túlzás, mint chilei cseresznye? Nem hiszek a végletekben, szerintem ne csak pontyot meg keszeget fogyasszunk, hanem néha a lazac is beleférhet. A mértékletesség a lényeg. A világ fő fenntarthatósági problémáját Bérczesi Robi a Hiperkarma Zöldpardon című számában jól megfogalmazta: „Aki megengedheti, az mind megengedi.”
Bus István: Milyen értékek vezérlik cégvezetőként?
Gazsi Zoltán: Egy alkalommal kezembe került Csíkszentmihályi Mihály pszichológus – a flow kifejezés atyjának – Kreativitás című könyve. Nyolcvan emberrel csinált mélyinterjút – Nobel-díjas csillagász, fizikus, sakkozó, futó stb.–, és azt kereste, hogy ezeket az embereket, akik nagyon releváns teljesítményt nyújtottak különböző szakmákban, mi vezérelte. És kiderül, hogy volt egy nagyon erőteljes fordulópont mindenkinek az életében. Jött egy ember, aki hatott rá, és megváltoztatta a gondolkodását. Például a biológiatanár, akivel kimentek a tópartra, és nézegették a békákat. Vagy egy szakkörvezető, aki éjszaka csillagtúrát szervezett, és ennek hatására lett később Nobel-díjas csillagász. Lehet általános iskola, gimnázium, később munkahely, bármi – fontos, hogy ott összefutott egy motiváló példaképpel. És akkor rájöttem, hogy én is ilyen akarok lenni. Biztos van ebben egó is, a fáraók piramisokat építtettek, hogy halhatatlanok legyenek, én máshogy valósítom ezt meg. Mert az nagyszerű, hogy van három gyerekem, és így nem éltem hiába, mert tovább örökítettem a génjeimet. De ezen kívül azért lényegesen többet akarok, megmaradni emberek emlékezetében, követendő példaként. Csíkszentmihályi transzcendens énnek hívja azt a személyiségrétegünket, amely általában 40–45 éves korban szokott felébredni. Amikor az életed felén túl vagy, és azon kezdesz gondolkodni, mit hagysz majd magad után.
Bus István: Azt azért lehet tudni, hogy ennek szellemében vezeted a cégedet is.
Gazsi Zoltán: Minden munkahelynél, minden munkakörnél – a legegyszerűbb salátavágónál is –, megpróbáljuk megnézni, hogy a monoton munkát hogyan lehet megszínesíteni. Hogy lehet embert és folyamatokat harmonizálni? Ennek alapja az emberek tisztelete. A japánok már 1910-es években rájöttek, hogy ha nem tiszteled a dolgozóidat, akkor át fognak verni, és nem csinálják meg a munkát. Minél képzettebb a kolléga, annál profibban tud úgy csinálni, mintha dolgozna. Viszont ha van egy csomó lelkes ember, akik motiváltak, azok lényegesen magasabb hatásfokkal dolgoznak. Ha nem motiváltak, akkor persze valahogy megcsinálgatják – de ez látszani fog a végeredményen. Meg kell őket kérdezni arról, mit szeretnének másképp, és szerintük hogyan menne jobban a munkafolyamat. Ez a japán Kaizen szellemisége. A Lean-módszertan hármas egységet vizsgál folyamatosan: tud-lehet-akar. Ha ebből bármi hiányzik, nem működik jól a rendszer.
Mi minden évben összegyűjtünk majdnem háromszáz ötletet – ugyanazoktól az emberektől. Ezek 10-15 százaléka biztosan felhasználható. Egyszerű dolgokat kell egyébként elképzelni: bejön a takarítónő, és látja, hogy ott a szemetes, de benne van két-három üveg, és a zacskó elszakad. Ilyenkor a takarítónő mit csinál? Elkezd káromkodni, hogy „már a zacskóra is sajnálják a pénzt”. Vagy szól a főnöknek, hogy figyelj, vegyünk már egy vastagabb zacskót, mert a mostani egyfolytában elszakad. Megvesszük, és a végén mindenki boldog, nincs veszteség, nincs feszültség. A másik fontos dolog, hogy egy munkahelyen milyen közösséget építesz. Nemrég voltam egy IT-konferencián, ahol a home office-t magasztalták. Én ellentmondtam, mert szerintem az ember közösségi lény. Senki nem arra teremtődött, hogy egymagában üljön egy szobában, és valamin elmolyoljon. Megvan a távmunkának is a helye, de a helyes arány kialakítása a lényeg. Nem mondok helyes százalékos arányt, mert nincs ilyen. A dolgozók aktuális élethelyzetéhez és a cég lehetőségeihez kell folyamatosan harmonizálni. Ha ilyen részletekre tudsz figyelni, akkor jó közösség alakul ki és ez anyagilag is megtérül. Például, hogy a konkurencia nem tudja elcsábítani több pénzért sem az embereket.
Bus István: Mi a boldogság receptje?
Gazsi Zoltán: Ó, hát boldogságkonferencián is adtam elő (nevet). Szintén Csíkszentmihályi vizsgálta a kérdést, és az derült ki, hogy nem akkor vagy boldog, amikor a spanyol tengerparton iszod a narancslevet, hanem akkor, amikor olyan dolgot csinálsz, amikor a tehetséged ki tudod bontakoztatni. Mint a festő, amikor egész nap nem iszik, nem eszik, mert annyira elmélyül a művészetében. Ha megtalálod azt a munkát, amikor reggel nem gyomorgörccsel mész be dolgozni, hanem azt mondod, tele vagy ötletekkel. Ha úgy élsz, hogy a tehetséged nem próbáltad kimaxolni, akkor ez valahol hiányérzetként fog benned ragadni. Mindig azt mondom, mindenkinek megvan a maga tuti helye, amit nagyon szeretne. Lehet, hogy a szüleid fogorvosok, és kapsz egy rendelőt, és épp ezzel cseszik el az életed. Mert te nem fogorvos akartál lenni, ámde logikus, hogy átveszed a klientúrát, mert jól megélsz belőle. De ha történetesen nem fogorvos, hanem táncos szeretnél lenni, akkor hagyni kell táncolni. Akkor leszel boldog.
