Nagy György, a Sigma Technology ügyvezető igazgatója
Írta: Bus István
Bölcsészből lett IT-s, aztán meg cégvezető. Tisztesség, transzparencia, befektetés a jövőbe, egyenjogúság – megannyi elvet vall, amelyek igazán jól hangzanak. De ami ennél kicsit meglepőbb: hasznot is termelnek. Nagy György, a Vállalható Üzleti Kultúráért kezdeményezés Nagykövete és Edisonplatform Menő céges képviselő.
Bus István: Akár Ön is kérdezhetne, hiszen majdnem újságíró lett.
Nagy György: Hát ez egy hosszú történet. Engem két dolog érdekelt mindig: a technológia és a nyelvi kommunikáció. Egy bentlakásos kéttannyelvű középiskola elvégzése után jelentkeztem a bölcsészkarra, majd megvettem az akkori költségvetésemhez képest bődületesen drága, 250 000 Ft-os első számítógépemet. Legalább hárommal kellene megszorozni ezt ahhoz, hogy megkapjuk ennek az összegnek a mai megfelelőjét. Egyetem mellett jelentkeztem a Bálint György Újságíró iskolába, amit nagyon élveztem, és szerintem jól is ment. De ez már kétezres évek eleje volt, és a sajtóviszonyok már akkor sem voltak egyszerűek. Nem a pénz érdekelt, hanem az elismerés, de éreztem, hogy ez nem az én világom, nem az én értékrendem. Aztán elkezdtem a nyelvvel foglalkozni, és a feleségemmel csináltunk egy fordítóirodát, ami remekül ment.
Kézről kézre adtak bennünket, és jól megéltünk belőle. Hajtottuk a melót, és még egyetemistákként összespóroltunk egy panellakásra valót. Ez már akkor is nagy szó volt. Aztán megszületett az első fiam, és úgy éreztem, bezárul ez a világ. És elkezdtem gondolkodni: na jó, nem leszek újságíró. Na jó, nem leszek számítógépes nyelvész se. De van egy olyan foglalkozás, hogy „copywriter”, magyarul reklámszövegíró. Nem volt marketingtudásom, de gondoltam, csak meg tudok csípni egy junior pozíciót. Egy este beírtam a keresőbe, hogy „copywriter Budapest”. És vagy azért, mert a Google algoritmusa annak idején még nem volt annyira élesre hegyezve, vagy mert valóban olyat kerestem, ami nem létezett, mindenesetre nem találtam egyetlen darab copywriter állást sem Budapesten. Viszont kidobott a kereső valamit, amin megdöbbentem: egy cég „technical writer”-eket keresett. Nem hittem a szememnek: van olyan állás, amiben ez a két, számomra kedves terület ilyen tisztán megjelenik? Rögtön jelentkeztem, és elsőre nem sikerült, de egy év múlva megkaptam ugyanazt a még mindig nyitott pozíciót, és elkezdtem műszaki szakszövegírással foglalkozni. Ez egy brit hátterű cég volt, majd 2006-ban jött egy új svéd vevő, és tulajdonképpen ugyanennél a cégnél vagyok, idestova 16 éve. Az elején szakszövegíróként, aztán projektmenedzserként, most meg ügyvezetőként.
Bus István: Mi az, ami 16 évig egy helyen tartotta?
Nagy György: Ez a vállalat, amikor odamentem, egy szakszövegírással foglalkozó lelkes, ügyes csapat volt. Azóta ugyanez a cég egy több milliárd forintos árbevételű, komplex mérnöki-szolgáltató vállalattá vált. Ezt megélni testközelből – hatalmas élmény. Rengeteget tanultam itt. Ügyvezetői kinevezésem után szinte azonnal, 2008-ban megérkezett a válság. Kezdő menedzserként nem volt egyszerű kezelni.
Bus István: Viharos tenger nevel jó kapitányt.
Nagy György: A kezdő kapitány az első napján kifogta az évszázad viharát. És hát: beleestem a vízbe. Néhányszor alá is bukott a fejem a felszín alá – de szerencsére az utolsó deszkában mindig meg tudtam kapaszkodni. Akkor és ott megráztuk magunkat a kollégáimmal – nagyon lecsökkent a létszám –, kitartottunk, és szerintem piszok jól kijöttünk belőle.
Bus István: Mi az, ami vezetőként mindig kihúzza a bajból?
Nagy György: Mindig eszembe jut a főnököm tíz évvel ezelőtti tanácsa. Tombolt a válság, mentek el tőlünk az emberek, sorra veszítettük el a munkákat, és ez személy szerint nagyon rosszul érintett. Harminc-egynéhány éves voltam, és olyan sztorikkal, drámákkal, döntésekkel szembesültem, amelyekhez nem voltam hozzászokva. Elkezdtem összerakni a következő évi büdzsét, és éreztem a nyomást, nagyon meg akartam felelni. És a főnököm ekkor azt mondta, hogy szerinte ezt hagyjam, ez nem vezet eredményre. Ne a számokat nézzem, hanem azt, hogy mennyivel leszünk jobbak a következő évben ahhoz képest, mint amilyenek az előzőben voltunk. Mert amikor újra össze kell magunkat rakni, az, hogy mennyit keresünk rajta: részletkérdés. Azóta ez minden évben eszembe jut, amikor tervezünk. Mit tanulunk a hibáinkból? Az ügyfél milyen pluszt fog tőlünk kapni a következő üzleti évben? Ezek számítanak leginkább. És persze: voltak és lesznek is még hepék meg hupák, de úgy gondolom, ez nem tizenhat évig tud engem lelkesen tartani, hanem életem végéig. És ha megvan ez a kiindulási pont, egy csomó gondolkodástól megóv, és sok problémát leegyszerűsít. Azt akarom, hogy az ügyfél elégedett legyen. És hogy most ezen kicsit, keveset, vagy akár egyáltalán nem keresünk – a nagy egész szempontjából teljesen mindegy. Nem egy év alatt lett ez a cég sikeres – mint ahogy a tulajdonos sem néhány évre tervez. Ez egy harminc-akárhány éves vállalat, és ha a következő harminc évben is így gondolkodunk, akkor harminc év múlva is pénzt fog termelni.
Bus István: A Bridge Budapest mit ad? És önök mit tudnak hozzá tenni?
Nagy György: Tetszik bennük, hogy kimondták azt, ahogy mi eddig is gondolkodtunk. És persze strukturáltabban le is írták mindezt, készítettek róla egy weboldalt, beszéltek róla több ezer emberrel, és mindenféle csatornán és programmal elértek több százezret. Fontos, hogy összeszedték a hasonlóan gondolkodókat. Erre nekem se időm, se erőm, se tudásom nem lett volna. És hiába volt szimpatikus a dolog, a jószolgálatot nem szokták beleírni az ember munkaszerződésébe.
Bus István: De igénye volt rá.
Nagy György: Igen. Borzasztóan nagy erőt ad, hogy tudom: nem vagyok magányos harcos. Tízezerével – lehet, hogy százezrével – vannak olyanok, akik így gondolkodnak, miközben egyénileg hallom, milyen sok rosszat gondolunk a minket körülvevő közegről. A Bridge-dzsel megindulhat ebben egy igazi változás.
Bus István: Valóban azt gondolja, hogy tisztességesnek lenni társadalmi szinten: egy növekvő pálya?
Nagy György: Igen. Az a narratíva, amit Pistyur Veráék a Bridge Budapesttel képviselnek, arról is szól, hogy mindez megéri. Van róla konkrét adatunk, hogy az így gondolkodó és működő cégek mutatói jobbak a többiekénél. Ez nem csak egy jószolgálati misszió. Nyilván van egy ilyen része is, az én lelkemben is fellobban egy kis tűz, ha erről beszélek. De sokkal fontosabb az, hogy semmi ellentmondás nincs abban, ha egy vállalat sikeres és közben értékalapon gondolkodik.
Bus István: Ez olyan, mint a nyitott, magas szabadsági fokú társadalom? Ezek mindig sikeresebbek, mint egy autokrata rendszer.
Nagy György: Így van! Rengeteget foglalkozunk például gyerekekkel. Van, aki szerint ez csak kötelező CSR, vagy bújtatott reklám, de tőlem bárki bármit gondolhat, egyik értelmezést sem érzem sértőnek. De miközben ezen gondolkodunk, gyerekek százezrei nőnek fel körülöttünk, és nagyon nem mindegy, hogy milyen felnőttek lesznek belőlük – se nekik nem mindegy, se nekünk. A múltnak már vége, a jelenre nem sok ráhatásunk van, úgyhogy én a jövőre figyelek. Évente sok millió forintot költünk gyerekek fejlesztésére, mert már nem általunk, hanem általuk lesz ez egy jobb világ.
Bus István: Mit fog adni nekünk a technika?
Nagy György: Kényelmet. Azt, hogy olyan dolgokkal foglalkozhatsz, amit élvezel. A legtöbb ember a kreatív munkát sokkal jobban szereti, mint az ismétlődő, monoton feladatokat. Miért kelljen nekünk adatsorokat begépelni egy táblázatba, hogy ha szintetizálni, elvonatkoztatni, stratégiai döntéseket hozni sokkal érdekesebb? Nem lenne-e jobb, ha a vírushelyzet idején a veszélyes műveleteket robotok végeznék? Ebből a szempontból tényleg egy jobb világ közelít. Vagy ahogy a Sigmánál mondjuk: „Expect a better tomorrow”.
