Ludwig Klára, a JÓkenyér alapító-ügyvezetője
Írta: Bus István
Egy capuccinót iszogatok, de nem ez a lényeg, hanem a mellé kínált túrós táska. Mivel túrós táska-függő vagyok, ezért aztán tudom értékelni, ha valami jó. Márpedig ez nagyon finom! Ludwig Klára, a JÓkenyér alapító-ügyvezetője elégedetten konstatálja, hogy önkívületi állapotba kerültem a péksüteménytől. Óhatatlanul is ezzel kezdjük az interjút a Jókenyér pilisszentiváni gyárában.
Bus István: Hát ez mennyei… Egyáltalán nem érdekel, hogy netán hizlal.
Ludwig Klára: Egy dietetikus járt nálam délelőtt. Egy fiatal, agilis hölgy, aki azt képviseli, hogy a kenyér: alapélelmiszerünk. Ahogy már hatezer éve az. Ha egy jó minőségű kovászos kenyeret fogyasztunk, az nem kell, hogy az ellenségünk legyen. Szerintem a legfontosabb, hogy adalékmentes legyen a kenyér. Hiszem és vallom harminc éve, hogy a teljes kiőrlésű lisztből készülő, rostokkal dús kenyérből, ha megeszünk két szeletet, az önmagában nem okoz egészségügyi problémát.
Bus István: Ti végül is azt találtátok fel, ami már rég „fel lett találva” – csak valahogy menet közben elfelejtődött…
Ludwig Klára: Nos, igen. Nincs adalékanyag az üzemben. Mi magunk őröljük a teljes kiőrlésű liszteket. Magunk készítjük a kovászt, a töltelékeket. Mi főzzük a meggyet, az almát. Még a lisztet is főzzük – ez egy új technológia.
Bus István: Miért látunk kevesebb női péket? Kicsit olyan ez, mint a séf szakma.
Ludwig Klára: Azért ebben is változik már a világ. Régen szinte nem is volt női pék. Részben azért, mert a pékség nehéz fizikai munka volt: 50 kilós zsákokat kellett cipelni. Meleg volt az üzemekben, éjszaka kellett dolgozni… Ma már a pékszakma is halad a korral: a silóból számítógépek adagolják a lisztet.
Bus István: Németországban tanultad a szakmád, és sokszor beszélsz is a német kenyérkultúráról. Miben különbözik a miénktől?
Ludwig Klára: Pontosítok: Magyarországon tanultam péknek, a Pesti Barnabás Élelmiszeripari Szakközépiskolában, amit imádtam, és sütőipari termékgyártó végzettséget szereztem. 1990-ben érettségiztem, utána kerültem ki Németországba, először bébiszitternek. Ott megismerkedtem egy pékkel, aki óriási szemekkel nézett rám: kellett neki egy női pék, a 40 fiú közé. Gondoltam, kipróbálom. Miért is ne? Nagyon sokat tanultam, és ott döbbentem rá, hogy tulajdonképpen van élet a vizes zsemlén, tejes kiflin, túrós táskán, kakaós csigán és fehér kenyéren túl is. Magyarországon nem ismertük a rozslisztet, a rozskovászt, a teljes kiőrlésű liszteket, és a magvakat sem. Holott az olajos magvaknak – mint például a lenmag –, nagyon is pozitív az élettani hatása, nem is beszélve a szezámról vagy a tökmagról. És hát: vajjal sütünk mindent. Gyerekkorom óta csak ezzel dolgoztam, sosem használtam margarint.
Bus István: Tudsz büszkeség nélkül sétálni ebben a szép nagy üzemben?
Ludwig Klára: Sosem voltam büszke ember. Minden nap itt vagyok, és hozzám reggeltől estig bárki bejöhet. Az irodám is éppolyan üvegfalakkal rendelkezik, mint ahol most ülünk, mert azt szeretném, hogy mindenki lássa, hogy mit csinálok.
Az is fontos, hogy látszódjon az üzem a kávézóból. Még a gyerekek is izgalmasnak tartják: odaállnak az ablakba és nézik, hogy készül a kakaós csiga vagy a túrós táska. A felnőtteknek meg ad egy alapvető bizalmat: igen, nem takargatjuk a folyamatokat. Minden látható, ami ott történik.
Bus István: Ez már a transzparenciáról szól, ami a Bridge Budapestnek is az egyik a legfontosabb értéke.
Ludwig Klára: Így van. A könyveinkben minden szám stimmel. Transzparens, akár a pékség.
Bus István: Belénk, X-generációsokba, a szüleink plántálták bele, hogy ha nem tevékenykedünk, az tulajdonképpen ablakon kidobott, haszontalan idő.
Ludwig Klára: Lényegében igen. Annyiban módosítanám ezt, hogy ma már más a tempó. Akkor nem az volt, hogy nyolc óra alatt 12 órás tempót nyomtak le. Ők picit lassabban, de tizenkét órát dolgoztak. Ez most más, és sokkal inkább szüksége van rá az embernek, hogy kicsit megálljon és pihenjen. A Bibliában is benne van: a hetedik nap a pihenésé. Tudatosan kell dolgoznunk ezen, különben gyorsan kiég az ember.
Bus István: A férjed néhány évvel ezelőtt meghalt. Hogyan tudtál továbblépni ebből a személyes tragédiából?
Ludwig Klára: Nehezen, hiszen itt voltak a 14-15 éves gyerekeim. A legérzékenyebb korban jártak, borzasztó volt nekik ez az egész. Ami nagyon-nagyon fájdalmas volt, az a történés hirtelensége.
Én ott döbbentem rá, hogy – bár a szüleim is élnek; apukám 81 éves, – hogy nem vagyunk halhatatlanok. Azt talán még keresi az ember, hogy mit kell ebből tovább vinni, mi az, amit tanulsz belőle.
Bus István: Mire jutottál?
Ludwig Klára: Hogy a mindennapokat nagyon meg kell élni, mert soha nem tudhatjuk, mi következik. Tudatosan a mostban kell élni – nem a múltban, nem a jövőben. És az adott pillanatot kell mindig boldogan, örömmel, jó érzéssel, pozitívan elfogadnunk. Ami, mostanában ugye, nem annyira egyszerű.
Bus István: De a te lelkesedésed és a Bridge Budapest közössége talán erősíthetitek egymást.
Ludwig Klára: Lelkesen csatlakoztam ehhez a csapathoz, mert a vezetőt, Verát és a szervezet filozófiáját megismerve azt láttam, hogy amit képviselnek, megegyezik az én világnézetemmel is. Új vagyok a csapatban, és várom, mi az, amit én el tudok hozni onnan és természetesen én mit tudok hozzáadni – mert szerintem ez mindig kölcsönös kell, hogy legyen.
