Agárdi Viktor, a FATH ügyvezetője
Írta: Bus István
A vállalat telephelyén járunk. Csillogó szemű, alig negyvenes vezető fogad. Büszkén mutatja a gépépítő elemek gyártásával foglalkozó német cég „melléktermékeit”, amelyek családi napra készültek: egy robotot, meg egy rollert – amiről csak utólagosan derült ki, hogy elfelejtettek féket beépíteni. Agilis, nyitott, és átjárja az energia: Agárdi Viktor gyerekkorában színészetről álmodott – még Földessy Margit híres tanodájába is járt –, ehhez képest most csúcsmenedzser. És a Bridge Budapest Vállalható Üzleti Kultúráért közösségének nagykövete és Edisonplatform Menő céges képviselő.
Bus István: Mi most az életedben a fő színpad?
Agárdi Viktor: Most a munka. Sok olyan dolog van, amiről sajnos még nem beszélhetek, de nagy és pozitív változások jönnek. Inspiráló időszakon vagyok túl.
Bus István: Hogy vonzza be egy vezető a jó dolgokat?
Agárdi Viktor: Dolgoztam ezen valakivel, és rákérdezett, hogy képzelem el a következő tíz-tizenöt évemet. Hogy mi a cél, és hova akarok eljutni vezetőként. Körvonalazódott az irány, és aztán, egyszer csak a terveim jelentős része három héten belül teljesült. Nevezhetjük ezt a vonzás törvényének, energiának, bárminek. Valahogy jó a csillagok állása. Pedig hát a világ nyilván jelenleg nem abba az irányba halad. Ha az ember kinyitja az újságot, nem az életöröm jut eszébe.
Bus István: Mennyire segít az önreflexió a döntéshozatalban? Nem vezet tépelődéshez?
Agárdi Viktor: Tépelődés inkább a döntések előtt van, és az nagyon jellemző rám. A nehéz döntéseket lassan hozom meg. Viszont mindig visszaigazolódik:
jól tettem, hogy a fontos döntések során nem impulzív döntéseket hoztam, és hagytam hogy legyen néhány álmatlan éjszakám.
Bus István: Miközben ott a másik sikeres vezetői út, aminek szintén nagy divatja van: az Elon Musk és néhai Steve Jobs látnoki vonala, akik addig ütik-vágják az embereiket, amíg azok meg nem csinálják, amit akarnak.
Agárdi Viktor: De ez nem azt jelenti, hogy ők állnak a siker mögött. Barabási-Albert László írja A képlet című könyvében, hogy a teljesítmény és a siker nem feltétlenül azonos tőről fakad. Ha most jönnek majd azok a sikerek, amik, úgy gondolom, jönni fognak, a mögött nem csak az én munkám van, hanem a csapat is. Az én érdemem nyilván a csapat összeállítása.
Bus István: Érdekes, hogy nem azt mondod, hogy a „csapatom”, hanem azt, hogy a „csapat”.
Agárdi Viktor: Falnak megyek, amikor valaki azt mondja: „az embereim”. 2007-ben a Morgan Stanley-nél dolgoztam, az első vezetői pozíciómban. Amikor az egyik itthoni vezető azt mondta, hogy az „embereim” – magyarul megszokták már –, egy amerikai kolléga azt kérdezte: „Ha ezek a te embereid, akkor te végül is tulajdonlod őket? Akkor lényegében ők rabszolgák.” Ez engem akkor nagyon megütött, és hirtelen összeállt, miért irritált mindig is. Mi, a FATH-nál együtt dolgozunk: ez egy lapos szervezet.
Az éves értékelésekkor többen megjegyezték tavaly, a rólam szóló visszacsatolásoknál: nagyon szeretik, hogy az irgalmatlan növekedés ellenére is bármikor felhívhatnak.
Ugyanezt meg lehet tenni a Fath-testvérekkel is, a német anyacég alapítóival. Amikor Budapesten vannak, ők is jönnek velünk és együtt bulizunk. A németeknél rendszerint a magázódás sokkal tovább tart, mint itthon. Ugyanakkor ennél a cégnél senki, soha nem magázódott. Nekem ez egyfajta kultúrsokk volt, amikor ide jöttem – de pozitívan.
Bus István: Rajtuk kívül van vezetői példaképed?
Agárdi Viktor: Szakmai példaképem nincs. De vannak vezetők, akik emberként is nagyszerűek. Például Polgár András. Az ő szemlélete közel áll hozzám. Tetszik, hogy használja a társadalomra ható erejét, és próbál hasznos dolgokat tenni. De említhetném akár Gazsi Zolit is. Nagyon sokat beszélünk arról, hogy az a fajta hozzáállás, amit a Bridge és a tagjai képviselnek, mennyire hatásos lehet.
Mondják, hogy lejtmenetben a társadalom, de szerintem meg fogunk lepődni az új generáción. Sokkal tájékozottabb, kritikusabb, racionálisabban gondolkozó emberekről beszélünk, és hiszem, hogy nagy változást hoznak.
Bus István: Egy korábbi interjúdból az derül ki, hogy a feleségednek nagyon sokat köszönhetsz – az üzleti életben is.
Agárdi Viktor: Különleges kapcsolat a miénk. Élete első csókját tőlem kapta tizenkét évesen. 1995-ben találkoztunk először, de igazából 2009 óta vagyunk egy pár. A történetünk különlegessége többek között, hogy ő a magyarországi FATH alapítója; akkor ez egy kétfős cég volt. Amikor összejöttünk, három nappal később Németországba költözött, mert kapott egy pozíciót a csoporton belül. Fél évig éltünk távkapcsolatban, aztán nem bírtuk tovább, és hazajött. Közben én is jóban lettem a Fath-testvérekkel. Addigra túl voltam egy saját cégen, dolgoztam a Unisysnél, ahol a 30 millió dollár fölötti IT-outsource projekteknek voltam az árazásért felelős szakembere. 2013-ban hívtak fel, és mivel nem volt Nürnbergből Budapestre közvetlen repülőjárat, a bécsi reptéren zajlott az interjú, hat órán keresztül. A feleségemmel – aki szintén céget vezet – a mai napig egymás tanácsadói vagyunk, és ez nagyon fontos nekem.
Bus István: A Fath-testvérek a Playmobil-figurák kezében tartott mini sörösüveget gyártották először. Aztán elképesztően nagy céggé váltak. Mi kell ehhez?
Agárdi Viktor: Nagyon különleges a személyiségük, hihetetlen emberek. Elsősorban emberek és másodsorban üzletemberek. Szerintem ez fontos kulcs hozzájuk. Nagyon sok jó embert hoztak be a céghez. Van egy mondat, ami belém égett. Münchenben voltam egy képzésen, és ott mondták: „Személyiséget vegyél fel, minden más megtanítható.” Nagyon sokat gondolkoztam azon is, amikor Pistyur Vera kérdezte tőlem, miért csatlakoztam a Bridge Budapesthez. És hát: egész egyszerűen az van, hogy gyönyörűen növekszünk. Hat éve vezetem a céget, öt évvel ezelőtt értük el az egymilliárdos forgalmat, most érünk hárommilliárd fölé. És ahogy jöttek az eredmények – gyakorlatilag „bezzeg-gyerekek” vagyunk a csoporton belül –, mégis volt bennem egyfajta hiányérzet. Először, amikor az ember vezető lesz, hozni akarja a számokat és meg akar felelni. Utána jön az a szint – ahol történetesen most én vagyok –, hogy valami jó ügy mellé is ki kellene állni. És ebbe azért beletört a bicskám. Sokszor próbáltunk mi ott lenni, de aztán mindig kiderült, hogy valamiért nem jól csináljuk. Ekkor jött a felismerés: csatlakozni kéne valamihez vagy valakikhez. És nagyon tetszett a Bridge-ben, hogy teljesen másképp közelítik meg ezt a kérdést, mint egy „hagyományos” alapítványnál. Hogy inkább segédkeznek abban, hogy a szervezetek hatékonyabban tudjanak fókuszálni a saját feladataikra. Az is fontos számomra, hogy átformáljuk a vállalatvezetők szemléletét. Hogy jussanak el odáig: ne csak a profit és a forgalom növekedése legyen az elsődleges. Néztem Gazsi Zoli előadását, és csak bámultam a kirakott logókat: azt hogy mennyi szervezetet támogatnak. Sokkoló volt: jó ég, hol vagyunk mi még ettől… Miközben korábban meg azt hittem, kihalóban van a „fajtám”. És egyszer csak jött a Bridge Budapest, ahol találkoztam hasonlóan gondolkodó vezetőkkel. Most már látom: nem csak hogy nem vagyunk kihalóban, hanem, ha jól végezzük a munkánkat, akkor egyre többen leszünk.
